Sweet talk vs. tough talk – Dicséret vagy kritika? Attól függ, hogy ki mondja!

Ha azt kérdezem, milyen egy angol vagy egy amerikai, biztosan neked is rögtön eszedbe jutnak a sztereotípiák: a britek kimértek, udvariasak, hagyománytisztelők, amíg az amerikaiak lazák, szókimondóak és szabadszájúak. Azzal, hogy a valóságban mennyire jellemzőek ezek a tulajdonságok bizonyos brit vagy amerikai emberekre, lehet vitatkozni, viszont a két nemzet angolja valóban különbözik egymástól.

Amikor a brit és az amerikai angol közötti különbségre gondolunk, hajlamosak vagyunk kizárólag a kiejtésbeli eltérésekre, a szókincsre és a nyelvtanra összpontosítani. Van azonban egy sokkal finomabb és kevésbé nyilvánvaló, alapvető eltérés, mely a kommunikáció módjára utal, és sokat elmond a két csoport lelkületéről, mentalitásáról és értékrendjéről.

„Soha ne mondd ki, amit valójában gondolsz!”, tanácsolja egy vicces útikönyv az Angliába érkező turistának.  Az amerikai egyetemi tanár, Walker Gibson ezt „sweet talk”-nak, azaz hízelgésnek nevezi, melynek jellegzetessége az, hogy minden mondatban az udvariasság dominál. A beszélő célja, hogy véleményét és valódi szándékát burkoltan, szépen felöltöztetve közölje.

Ezzel szemben, az amerikaiak nemhogy jól vasalt zakót, de még gyűrött inget sem adnak mondataikra. Szerintük a csupasz valóság az, ami a leginkább célravezető, nem kertelnek, nem mérlegelik szavaik hatását és beszédpartnerük lehetséges reakcióit. Ez a „tough talk”, vagyis a kemény beszéd Gibson szerint, és ez bizony egy brit fülnek néha sértőnek, tolakodónak vagy udvariatlannak tűnhet.

Az, hogy nyelvtanulóként számodra melyik a szimpatikusabb, te döntöd el, ahogyan általában mindenkinek megvannak a preferenciái még arra vonatkozóan is, hogy a brit vagy inkább az amerikai kiejtést szeretné elsajátítani. A lényeg, hogy ha beszélgetsz, sokszor nem csak arra kell figyelned, hogy hogyan, hanem arra is, hogy ki mondja. Szép, barokkos körmondatban is megbújhat egy sértés, ugyanúgy, ahogy kurta félszavakban is lehet elismerés!